6. Kihívás: Furcsa álom

A témát feladta: Alizée
A téma: Használd fel a következő szavakat - citrom, lávalámpa, fűrész, varázspor, számítógép, vörös, olló, egér, toll, sziget
A kihívásra válaszol: Edina


Furcsa álmot láttam az éjjel. Az autómban ültem. Egyszer csak az egész kocsi vörös színbe váltott. Mintha megállt volna az idő. A szélvédőm furcsán vibrált. Vöröslő árnyak szaladgáltak rajta. Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem azokat. Mintha az árnyak láttak volna, hirtelen az összes egy pontban nekigyürkőzött a szélvédőmnek. Ijedtemben hátra hőköltem, az üvegen hosszú repedések keletkeztek, végül széjjeltörött. Mintha tintát öntöttek volna a vízbe, úgy áramlottak ki az árnyak a repedéseken keresztül. Körbevettek. El akartam futni, de nem engedtek, egyszer csak megragadtak és a törött szélvédőm felé örvénylettek velem, amin valami portálféle nyílt. Magukkal vonszoltak, a világ körülöttem sebesen forogni kezdett. Rosszul lettem a pörgéstől és elfehéredett előttem minden, az utolsó, amit láttam, hogy a háromszögekre bomlik a világ. Elájultam. Mikor magamhoz tértem egy réten hevertem. A fűnek valószínűtlen zöldszíne volt. Lassan feltápászkodtam. Tőlem messze érdekes formák magasodtak. Furcsa egy hely volt, az ég annyira kék volt, hogy tudtam nem lehet ez valóságos, nem beszélve a távolban meredező furcsa vöröslő erdőről.

- Fel kellene ébrednem – mondtam magamnak hangosan.
- Hiszen ébren vagy – jött valahonnan egy vékony hang. Kerestem a forrását, de nem láttam senkit a közelben. – Itt vagyok a lábadnál! – segített ki mérgesen a hang. Lenéztem és egy kis fekete egér állt a két hátsó lábán. A szeme vörösen izzott.
- Most már tuti, hogy álmodok! Beszélő egerek!
- Csak egy egér, és nem tudom mi ebben a különös – méltatlankodott piciny társam – mellesleg ennek a beszélő egérnek neve is van!
- Bocsánat – hebegtem meglepetten - mi a neved?
- Cené (ejtsd Szené) az utazók vezetője. Mondd, mit keresel itt? Azt mondanod se kell, hogy nem vagy idevalósi. 
- Hát… ő… pontosan azt én sem tudom, valami piros izék hoztak ide.
- Hmm, érdekes… Szellemekhez hasonlítottak?
- Igen. Tudod mik azok?
- Kik.
- Hogyan?
- Nem mik, hanem kik. Ők ennek a világnak a nagy szellemei és nagy megtiszteltetés, hogy ha valakivel szóba állnak.
- De hozzám egy szót se szóltak, hanem idehoztak akaratom ellenére.
- Biztosan okkal csinálták.
- Lehet, de haza szeretnék jutni. Azt mondtad te valamiféle idegenvezető vagy itt. Haza tudsz juttatni?
- A vándorok vezetője vagyok! –fontoskodott – És nem, nem tudlak haza juttatni. 
- Remek! – idegeskedtem és elkezdtem csipkedni magam, hogy ébredjek fel. – Nem igaz, hogy nem ébredek fel!
- Nem alszol, de mindegy. Amúgy a szellemek haza tudnak juttatatni.
- Jó és merre tanyáznak ezek a szellemek.
- Egy távoli szigeten. Elég nehéz megközelíteni őket.
- El tudsz vezetni hozzájuk?
- Természetesen, ezért is vagyok itt, hogy vezesselek téged. 
- Hát akkor induljunk! Csak merre kell menni?
- Látod a távolban azokat a vöröslő dolgokat? – kérdezte tőlem.
- Igen – mondtam zavartan.
- Na, arra!
- Nem tűnik az egy kicsit veszélyesnek? – adtam hangot aggodalmaimnak. – A másik oldalon azok a pálmafák valahogy jobban vonzanak.
- Senki se mondta, hogy könnyű lesz a nagyszellemekhez eljutni, de tőlem mehetünk is arra, ha itt akarsz maradni.
- Nem, jó lesz az a vészjósló rengeteg.
- Helyes!

Elindult piciny társam. Méretéhez képes nagyon gyorsan haladt, alig bírtam tartani vele a tempót. Ehhez még hozzájött a magas fű is. Alig láttam merre megy. Még szerencse, hogy a szeme világított, mert így néha láttam.

- Gyakran vezetsz embereket? – próbáltam csevegni.
- Idegeneket viszonylag gyakran vezetek.
- Idegeneket?
- Hjaj, mindenki azt hiszi, hogy ő az egyedüli értelmes faj a világon. Vezettem már embereket is, de mindenféle szerzethez volt már szerencsém.
- Mindenkit kijutattál?
- Többnyire, de voltak akiknek, megtetszetett ez a hely és itt maradtak vagy megkértek, hogy a völgybe vezessem őket a folyón túlra. 
- A völgybe? Az mi?
- Nem lényeg, hosszú lenne elmesélni és tudtommal te a nagyszellemekkel akarsz beszélni.
Körülbelül egy óra gyaloglás után ki lehetet venni a vöröslő izéket. Eltátottam a számat, mikor felismertem őket.  
- Ezek láva lámpák! Óriás lávalámpák!
- Ha te mondod, itt minden változik. 
- Mit keresnek itt óriás lávalámpák?
- Én tudjam? Itt, mint mondtam minden változik, mikor egy utazó érkezik ide.
- Miért?
- Mert ez egy ilyen hely.
- Nem nagyon lehet belőled semmit kihúzni… Mondták már?
- Igen, egy párszor.

Még egy órába telt, mire elértük a lámpákat. Félelmetesen gyönyörűek voltak. Vastag üvegűek és bennük folydogált a vörös lében úszó sárga sűrűbb anyag. Vagy öt-tíz méter magasak voltak.

- Ezek nem veszélyesek?
- Nem tudom, nem kellene kipróbálnunk, induljunk!

Egyre haladtunk befelé a lávalámpa erdő sűrűjébe. A végén már nem volt, egyszerű haladni közöttük, úgy hogy ne érjünk hozzájuk. Iszonyat meleg lett.  Teljesen megszűnt az időérzékem. Fogalmam se volt, hogy egy órát, vagy két órát gyalogolhattunk-e mikor, fáradtan a földre huppantam.

- Ne ülj le!
- De nem bírom tovább!
- Haladnunk kell, nem biztonságos itt!
- De nem megy! – kiáltottam. – Elfáradtam!
- Ne üvölts!- suttogta Cené. 

Sajnos elkésett vele. A föld morajlott és a hozzánk legközelebb eső lámpa üvegje repedezett. Elkezdtünk hátrálni.

- Futás! – cincogta Cené és előre futott. 

Mögöttünk a lámpa hangos robajjal kiöntött, sajnos a többi is elkezdett recsegni. Reménytelen rohanásba kezdtünk, mögöttünk meg jött a láva szökőár. Már kezdtem magamban feladni, hogy ezt túlélhetjük, mikor az égből valami árnyékot vetett ránk. Feltekintettem és egy repülő szőnyeg ereszkedett éppen alá. Gyorsan felpattantunk rá. Tisztára, mint az Aladdinban úgy lavírozott a lávatenger fölött. 

- Megmenekültünk! – kiabáltam megkönnyebbülten.
- Igen, szerencsére – pihegett mellettem a kis Cené.

Elhagytuk szép lassan a láva tengert. De a furcsaságok nem szűntek meg. Óriás ollók rengetege következett. A földbe voltak beleszúródva az élüknél fogva. Mindegyik máshogy ágyazódott bele a talajba. 

- Innentől sima utunk lesz? – üvöltöttem az ellenszélben.
- Nem, sajnos. 

Az ollók egyszer csak elkezdtek mozogni alattunk és felénk tátogatatták a „szájuk”. 

- Remek gyilkos vágó ollók! Mi jöhet még?

Szerencsére a szőnyegünk jól lavírozott a vágó eszközök között. Már majdnem elhagytuk őket, mikor az egyiknek sikerült belevágnia a szőnyegbe. Rohamosan süllyedtünk, de szerencsére a veszedelmes rengeteget magunk mögött hagytuk, mikor a földnek csapódtunk.

- A szőnyegünk eddig bírt el minket, a nagyszellemek majd megjavítják, ám minket már nem fog tudni kihúzni a csávából, de szerencsére már nem vagyunk annyira messze a szigettől – mondta a kis egér. 

Egy óriás citrom erdő következett. Kellemes illat terjengett, de az előbbiekből okulva, gyanakodva tekintettem az ártatlan citrusokra. 

- Ezek ugye nem fognak megmozdulni? – kérdeztem gyanakodva.
- Nem hiszem, csak nehéz lesz köztük átjutni.

Nagyon is igaza volt Cenének. Hol fel kellett mászni egy-egyre, hogy előrejussunk, hol meg átbújni a két végüknél. Hosszú fáradtságos órákba telt eljutni a tengerpartig. A szőnyegnek persze könnyebb dolga volt. Csak átrepült felettük. A part gyönyörű volt. A víz hívogatóan csillogott, és a messzeségben ott terült el a sziget. 

- Ez az a sziget?  
- Igen.
- Elég messze van, hogy jutunk el oda?
- Hát ezt is nekem kell megmondanom? Legyen már egy kis fantáziád! 
- Rendben. 

Körülnéztem hátha találok valami használhatót. Sajnos a citromok kívül semmi mást nem találtam.  Elsétáltam a partig is, már feladtam volna, mikor hirtelen egy nagy fűrészbe botlottam bele. Felkaptam. – Hát ez meg hogy került ide? – kérdeztem inkább magamtól – Mit tehetnék ezzel? – egyszer csak megvilágosodtam, ha félbe tudnék vágni egy nagy citromot, az jó lehetne hajónak és kivágnék a másik héjából evezőnek valót. És még kajánk is, meg italunk is lenne. Igaz jó keserű, de jobb, mint a semmi. Gyorsan elmagyaráztam Cenének a dolgot. Kerestünk egy viszonylag kisebb citromot, amibe kényelmesen elférhetünk. Körülbelül egy félórába telt átvágni a gyümölcsöt. A szőnyeg is segített, lépcsőt formált magából, hogy a magasabb részekhez is hozzáférhessek.  Kibelezni is körülbelül egy félórába telt. Cenének volt egy kis kése, így ő is próbált segíteni, meg nem hiába volt egér, rágta is a citrom húsát. Megpakoltuk a citromhajót és útnak indultunk. Nem volt egyszerű irányítani, mert túlságosan hajlongott a citromevezőnk, de szerencsére az áramlat a sziget felé sodort minket. A nap már kezdett alábukni, mikor a part közelébe értünk. Már égett a bőröm, így szívesen ugrottam ki a part közelében, hogy úszhassak egyet. Azután a sziget felé lökdöstem a hajót. Kifeküdtem fáradtan a homokba.  A nap elég ideig volt az égen, hogy nagyjából megszáradjak. Cené elkezdett a sziget belseje felé vezetni, át a sűrű pálmafákon. Egy hegyhez érkeztünk, azt mondta fenn van az oltára a nagyszellemeknek. Felkapaszkodtunk, és mire a legtetejére értünk, jöttem rá, hogy ez egy kialudt vulkán lehet, már amit a koromsötétben ki tudtam venni a helyből. Az égen a csillagok gyönyörűek voltak. Ezek nem olyanok voltak, mint az otthoniak, egy ismert csillagképet se találtam. Egyszer csak az égen megjelentek a vörös árnyak és felém közelítettek. Körbefogtak, mint ahogyan gépemnél. 

- Mit keresel itt? – súgta ezernyi hang.
- A haza utat.
- Merre van a haza? 
- Azt hittem azt ti tudjátok.
- Azt csak te tudhatod. Kérdéseidből látszik, hogy nem is sejted miért vagy itt.
- Akkor mondjátok meg miért!
- Magadtól is rájöhettél volna. Cené elszórt már neked morzsákat. Nem gyanús, hogy ez a vidék mindig az utazóhoz változik? Vagy, hogy vannak, akik itt maradnak és vannak akik, a megbékélés völgyébe akarnak eljutni? – susogták magasan.
- Megbékélés völgye? Az nem lehet… - döbbentem le – Nem, nem. Nem lehet, hogy meghaltam!
- Nem haltál meg. De választanod kell. Hazamész és vállalod a kockázatot, hogy mit találsz ott, vagy a megbékélés völgyébe akarsz eljutni, de akár itt is maradhatsz, átjárhatsz a világok között, láthatod a szeretteid, de ők nem fognak téged látni. A völgyből nincsen visszaút. A választás a tiéd.
- Miért mi várhat otthon? 
- Azt mi nem tudhatjuk, de küzdelem és fájdalom biztosan.
- Nem akarok szenvedni, de engem várnak otthon, nem tehetem meg, hogy feladom, értük tovább kell mennem. Haza akarok menni.
- Rendben, ha biztos vagy a választásodban, akkor ezzel a varázsporral hazajuthatsz, látod azt a peremet a hegy szélén, amit a hold megvilágít?
- Igen.
- Onnan kell leugranod és magadra szórnod zuhanás közben a port. 
- Rendben van. – Nyeltem egy nagyot. – Merre találom a varázsport?
- Markolj bele a homokba a földnél.
- Oké.

Elindultam a perem felé. Lehajoltam, hogy szerezzek egy kevés varázsport. Azután perem széléhez sétáltam. Nagyon magasan voltam. A hold fényében látszott, hogy egy sziklás szakadék terült el a talpam alatt. Hirtelen elkezdtek remegni a lábaim.

- Nem fogok meghalni, ha innét leugrok? – kérdeztem aggódva.
- Nem – susogták a szellemek.
- De miért ilyen nehéz ez?
- Nem könnyű visszatérni az életbe, mindennek meg van az ára.
- Hát akkor ideje indulnom. Köszönöm nektek. Minden jót Cené! 

Behunytam a szemem és leléptem a párkányról. Éreztem, hogy zuhanok, gyorsan kinyitottam a szemem és a port a fejemre szórtam. A varázspor ezüstösen kezdett ragyogni és örvényleni kezdett körülöttem, míg minden fehér nem lett. Egy kórházban tértem magamhoz. Az anyám az ágyamra dőlve aludt éppen. Felébredt a mocorgásomra.

- Hála Égnek! Felébredtél! Tudtam! Tudtam, hogy nem hagysz itt! – kiáltotta megkönnyebbülten. Könnyek szöktek a szemébe és átölelt.
- Hol vagyok?
- Kórházban. Autóbaleseted volt.
- Megsérült valaki rajtam kívül?
- Nem.
- Mióta fekszem itt?
- Két hete. Egyszer újra is kellett éleszteni.

Körbenéztem a szobában. A szoba végében egy kisasztalkán egy lávalámpa állt. Az éjjeli asztalomon egy olló és egy pohár volt, aminek a peremén egy citromkarika díszelgett. A kis asztalkán meg egy számítógép állt, amibe egy fekete egér volt beledugva.  Akaratlanul is elmosolyodtam. Fel akartam kelni, de Anya rám tette a kezét.

- Ne erőltesd meg magad. Pihenj!
- De jól vagyok. – Félrelöktem a kezét és felhúztam a takarót. Sokkolt a látvány.
- Az orvosok próbálták megmenteni a ballábad, de nem sikerült – mondta sírva anya. Döbbenten meredtem a ballábam helyén lévő csonkra. Elsírtam magam. Anya átölelt. – Tehát ezt jelentette a küzdés és a fájdalom! – kiáltottam dühösen.
- Miről beszélsz kicsim?
- Semmiről.

Kellet egy kis idő, míg feldolgoztam a lábam elvesztését. Hónapokba telt mire sikerült elfogadnom. Nem okolhattam mást, az autót én vezettem és én választottam az életet. Hogy álom volt-e nem tudom, de meghoztam ott a döntésem és mi változott? Élni akarok, a családom még mindig itt van. Szerencsés is lehetek, én még járhatok, vannak akik, mind két lábukat elveszítik. Újra járni akarok, tudom nehéz lesz, de küzdeni akarok. Az első lépés a gyógyulásom felé az volt, hogy tollat ragadtam és leírtam a történetem. Ott is küzdöttem, itt is küzdeni fogok, csak még jobban.