2014. május 30., péntek

8. Kihívás: Kavargó gondolatok

 A témát feladta: Alizée
A téma: Kavargó gondolatok
A kihívásra válaszol: Edina


Nana kavargó gondolatait egy gép előtt próbálja rendezgetni. Végül a magánya és unalma ráveszi, hogy leírja, azt ami a fejében jár:

Egy sötét szobában ülök egyedül. A szavaim nem találnak kiutat. Régi emlékeken rágódok, és közben sajnálom magamat. Tudom kár sajnálnunk önmagunkat, az nem old meg semmit, de nehéz érzéssel is tudni.  Annyi év elment, és úgy érzem nincs mi kitöltse ezeket.  Annyi szeretet veszett oda. Az évek mennek és én még sem tudok előrébb lépni. Ahogy a szél fúj, úgy sodródok vele. Meghalnék egy kis változásért. Az évek egyre csak mennek és én még mindig csak egy helyben állok, nem tudva mire is vágyok igazán. Látom, körülettem mozog a világ, s csak én egy helyben maradok. Szívesen sorolnék fel bűnbakokat, de ennyire már nem vagyok gyerek, tudom, ezért mind én vagyok a hibás. E felismerés még sem hoz feloldozást, hiába tudom, hogy csak meg kellene mozdulnom, mégis valahogy a cselekvés gondolata megfagyaszt és a kút legmélyére küld. Gyáva vagyok, tudom.  Nem mertem magam kipróbálni soha, csak álmokat szőttem és mikor elérkezett volna a cselekvés ideje, a homokba dugtam a fejem. Csak a tervezéskor volt meg bennem az erő.  Mostanra minden akaraterőm elpárolgott. A sötét szoba legmélye hívogat. Mond, honnét tudja valaki, hogy értékes vagy? Be sem kell fejeznem a kérdést tudom, hogy ez belülről jön, mégis csak arra tudok gondolni hányan gondolják ennek az ellenkezőjét, és már szinte magam is azt kívánom, hogy bukjak el, legyen meg nekik az igazuk.  Saját magam töröm szét álmaimat, de álom gyárosként ezt nem nehéz. Persze tudom, gyáva vagyok felfedezni, hogy ki vagyok, és mit tudok tenni. Mikor kell a társadalmilag elfogadott valóságot vagy az álmainkat követni? Nagyot álmodni nem szabad, legalábbis a legtöbb szülő félti gyermekét és ahelyett, hogy hinnének gyermekükben megpróbálják lebeszélni róla, mert ők is félnek. Féltik a gyermeket, hogy elbukik, de az igazi bukás meg sem próbálni. 
Miért nehéz szívből hinni? A szavak elcsúsznak és nem eredeti céljukat érik el. Elbeszélünk egymás mellett. Mást cselekszünk, mint amit mondunk. Tele az út félresikerült jó szándékokkal.  Szeressük meg a talajt vagy vágyjunk az égbe? Az emberiség viszont nem maradhatott volna életben, ha nem vágyakozott volna titkon az égbe. Csak el kell találni a tökéletes magasságot, nehogy szárnyaink szertefoszoljanak. Nehéz megmondani kinek milyen erős a szárnya, persze ha valaki ki sem próbálja nem is tudja meg. A sorsunkat mi magunk írjuk, de ettől még nem érzem könnyebbnek a dolgot, pedig annak kellene lennie és mégis a félelem oly erős bennünk.  Ezt csak mi magunk tudjuk megtörni, de ahhoz, hogy megtegyük, fejest kell ugranunk az ismeretlenbe, ahol csak önmagunkban bízhatunk, hogy kellően erős-e az a kötél, amit mi magunk készítettünk és nem csattanunk rögtön a padlóhoz. Mondjuk így belegondolva nem ér meg maga az ugrás egy csattanást? Hol van az előírva, hogy egy csattanás véget vet a világunknak? Csattanás nélkül talán nincsen is siker…


Nana javítgat írásán, végül ennél a pontnál feladja és félbe hagyja az egészet. Mindig ez történik, mikor fájdalmait papírra akarja vetni. Belefullad a közhelyekbe és végül mégis pozitív hangvételű lesz a vége. Emiatt mindig bosszankodik, mert tudja, a kezében vannak a válaszok, amiket keres, és nem tud magának hazudni. Munkája végül megint nem ér semmit, de mégis, az, hogy leírja azokat, amiket sok ember tud, megnyugtatja. Noha még nem érkezett el a cselekvéshez, de saját gyávaságán kívül nem talál más okot, hogy miért ne lehetne rá képes. Nincs idegesítőbb annál, amikor valaki tudja, hogy hazudik önmagának és ennek ellenére mégis tovább folytatja. De nincs ideje ezen tovább agyalnia, mivel a nap folytatódik, de azzal az érzéssel kell fel az asztaltól, hogy egyszer talán képes lesz cselekedni.  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése